Valahogy kiömlött a földre egy tálka lencseszem nagyságú műanyag gyöngy. Mentsük, ami menthető, megkértem két kisfiút, szedjék fel. Láthatóan fülük botját sem mozdították. Leguggoltam, invitáltam őket. Ugyan mellém kuporodtak, de erősen tiltakoztak. Próbáltam oldani a helyzetet, mi vagyunk a kis galambok és felcsipegetjük a morzsákat. Hosszas, ismétlődő unszolás után végül kelletlenül ugyan, de felszedtek néhány szemet, megköszöntem a segítségüket. A tálkát a begyűjtött gyöngyökkel letettem az asztalra. Hogy, hogy nem, ismét kiborult. Szóltak is a fiúk, mutatták a földön szétszóródott gyöngyöket. Leguggoltam, csipegettem, hívtam a galambocskákat, jöttek szó nélkül. Okulva az előbbiből, a felszedett gyöngyöket eltettem.
Amikor a terem egy másik sarkában is a földön landolt belőlük egy maréknyi, kezdtem sejteni miről szól ez a többszöri kiborulás. Hogy siettessem a helyzetet, versenyt hirdettem, ki tud egyszerre többet felcsípni, gyorsan végeztünk. Aztán ismét jelentettek a fiúk szétszórt LEGO-ról a földön. Ezt már csak kérni tudtam, szedjék fel, más helyzetben volt jelenésem. Ott is maradtak a játékok a földön. Következett a jutalommatricák kiosztása. A két kisfiút a gyöngyök gyűjtögetéséért javasoltam egy-egy fél matricára, merthogy azért angyalok mégsem voltak, a véletleneket meg inkább ne is firtassuk. Nóri néni egyetértően kettéválasztott egy nagyobbacska matricát és felragasztotta a darabokat a kartonra a fiúk neve mellé. A két gyerek földbe gyökerezett lábbal, megilletődve követte mozdulatait
Alig mertek levegőt venni, el ne tűnjön a varázs. Távozás előtt még felkapkodtuk együtt a kiborult LEGO-kat is. Két hétre rá, amikor újra találkoztunk, az egyik kisfiú odasündörgött mellém és megkérdezte emlékszem-e rá? – Persze, együtt szedtük fel a gyöngyöket a földről! – válaszoltam.